Néhány gondolat harcművészetekről

Engedtessék meg nekem kérem tisztelettel, hogy bár mester nem vagyok, de leírjam az immár húsz évre visszanyúló élményeimet és meglátásaimat a harcművészetekkel kapcsolatban. Azokat a meglátásaimat szeretném itt leírni, amit máshol nem nagyon hallok emlegetni, de rendkívül fontosnak érzem.

Hűség és kitartás

Nagyon szép, amikor valaki elmegy egy harci iskolába, ahol kitartó és szorgalmas, egyre többet tanul, egyre ügyesedik, egyre jobb lesz, résztvesz az iskola ügyeiben és eseményeiben, hűséges és tiszteli a mesterét is. Szép. Ugyanakkor roppant együgyűségnek tartom, ha az illető soha nem igyekszik megismerni legalább egy-két másik stílust.

"Meglehetősen vad gyerek voltam. Amikor gyerek vagy, sokszor fellázadsz a szüleid tanítása ellen. Így hát otthagytam anyám [kungfu] iskoláját és más iskolákba mentem harcművészeteket tanulni. Valahogy ez tett engem azzá, aki ma vagyok." (...) "Bármennyire is szeretem a klasszikus elméleteket a harcművészetről -- melyek többsége nagyon is értékes a harcosok számára -- a legmagasabb szintű képességek elérése sokoldalúságot követel meg, illetve azt, hogy képesek legyünk improvizálni, akár egy dzsessz-zenész vagy színész. A legmagasabb fokú képesség az, ha képesek vagyunk könnyedén váltani stílusok, mozdulatok és ritmusok között." (Donnie Yen)

Mindent nem lehet megtanulni, mindent nem lehet megtapasztalni, ezért mindegyik stílus korlátolt valamennyire, ha másért nem is, mert a tanulónak nincs elég ideje elmélyülten elsajátítani mindazt a tudást, amit a mestere összegyűjtött. A stílusok igyekeznek specializálódni valamire, aminek megvan az a hátulütője, hogy minden iskolában vannak hiányos foltok is más stílusokhoz képest. Ezért érdemes több stílust is tanulni, miközben érdemes azt is hagyni, hogy az egyiket jóval közelebb engedjük a többinél, ami jobban rímel az alkatunkhoz, amiben jobban el tudunk mélyedni.

Azt mondják, mindenki annyi ember, ahány nyelvet tud. Minden nyelven más érdekes kifejezési lehetőségek vannak, más a struktúrája, az egyik összetettebb, a másik tömörebb. Amikor ismerkedünk egy új nyelvvel, megértünk egy másfajta szellemiséget, mentalitást. Összehasonlíthatjuk őket egymással, az összehasonlítás alapján érdekes felfedezéseket tehetünk. De akárhány nyelvvel ismerkedünk is, csak az egyik lesz közülük az anyanyelvünk, csak eggyel tudjuk magunkat igazán finoman kifejezni. Az anyanyelvi kifejezési eszköztárunkat pedig nem csökkenti a többi nyelvből megismert formulák, sőt a nyelv pont úgy fejlődik, hogy átvesz más nyelvektől és magába olvaszt ott, ahol a sajátját hiányosnak érzi. Ezen kívül, ha valamit el kell intéznünk és a saját nyelvünk ehhez nem megfelelő, akkor bizony kénytelenek vagyunk más nyelvet használni (például Olaszország közepén valószínűleg nem fogják érteni a magyar nyelvet). A különböző harcművészeti stílusok pont ugyanilyen helyzetben vannak. És ahogy a nyelvnél se mindegy a kialakulási közeg, hogy milyen körülményekkel van összefüggésben, úgy a harcművészeteknél sem.

Méricskélési mánia

Mi, emberek, szeretünk értékelni, jobbnak vagy épp rosszabbnak minősíteni dolgokat. Ez néha elég semmitmondó eredményeket szül. Például a legnagyobb mozifilmes portálon (IMDB) Tarr Béla: Werckmeister harmóniák című filmje 8,2 pontot ért el, a Batman: A Sötét Lovag pedig 9,0 pontot. Nem akarom elvitatni a Batman filmtől a pontjait, de ha csak ilyen egydimenziósan néznénk (jobb-rosszabb), akkor azt kellene mondanom, hogy a Batman jobb a Werckmeisternél. Valójában viszont össze se lehet hasonlítani a másikkal, hisz teljesen másról szól, más eszközöket használ.

A harci stílusoknál ez a minősítgetés különösen előtérbe kerül, hisz a küzdelemnek eleve az a célja, hogy végül ki tudja lenyomni a másikat (még akkor is, ha az egyik önvédelemből teszi). És ilyenkor jön a képbe az a fajta kevélykedés, mint óvodás korunkban a "kinek az apukája erősebb" című. Ahelyett, hogy azt néznénk egy másik harci stílusban, hogy mi miatt fejlődött úgy ahogy, és hogy mik a gyenge pontjai, csak a gyenge pontjait szeretjük figyelembe venni, és megveregetni saját vállunkat, hogy bezzeg a mienk jobb. És azt nagyvonalúan figyelmen kívül hagyjuk, hogy a mi kedvenckénk miben suta, amiben ezáltal mi is. Egyszer egy harcművészeti dzsemburin egy taekwondós edző meglepődött, hogy "shaolinos" létemre milyen pontosan és célirányosan tudom magas forgó rúgással eltalálni a pontkesztyűt. A hitrendszerében beágyazódott, hogy aki nem taekwondós, az nem tud magasat rúgni, pláne forgót. Vajon önvédelmi szituációban is megengedné magának azt a luxust, hogy a hitrendszerére támaszkodik az ellenfél elleni küzdelemben? Nemtom.

Természetesen az edző is szereti dicsérni és tutinak feltűntetni az általa oktatott stílust. Ezzel önmagában még nincs is semmi bajom: nyilván azért választotta ő maga azt, mert az valamiért közelebb állt hozzá. Viszont az tapasztalatom, hogy szinte mindenki, aki eljutott az edzősködésig, az több stílust is tanult mielőtt kikötött volna egynél (ha ugyan egynél kötött ki). És sokszor nem csak a diákok felé nem emeli ki eléggé a saját múltját és az alakulások fontosságát, hanem maga is elfejti. Még rosszabb esetben fel se tűnik neki. Már csak azt tanítja, ahová ő eljutott felismerésben és tudásban, de az már kimarad ahogyan eljutott odáig. (Ugyanezt a bibit a szülők gyereknevelésénél is észre lehet venni, amikor ők maguk valahogy-kitudjahogy átevickéltek valamilyen lelki válságot, de aztán élni kell tovább, és nem is szeretünk emlékezni a magunk egykori kiszolgáltatottságára, és aztán amikor a kölkünk kamaszodik és ő is szembesül hasonló vagy ugyanolyan lelki krízisekkel, akkor némán pislog, mert elfelejtette egykori önmagát, vagy még ártalmasabban esetleg le is cseszi, hogy nem úgy viselkedik, ahogy azt elvárná tőle... később aztán meg persze jön a sápítozás, hogy a kölök nem hallgat rá és igyekszik minél távolabb kerülni a szülőktől. Na, de most nem ez a téma, ugorjunk vissza.) Viszont emiatt sokszor fordul elő, hogy az edző lelkes beszédétől a diák kicsit mámorosan úgy véli, hogy elég abban az iskolában szorgalmasnak lenni és megfelelni, és akkor minden gromek lesz. Ha pusztán az adott stílusban való fejlődés a lényeg, akkor persze igaza is van. Ha viszont harci tudását is tényleg szeretné emelni, ahhoz már (ahogy minden diszciplinában) szélesebb látótér kell, amihez egy stílus nem elég. És amíg azt hiszi, hogy ő a tuti stílust tanulja, addig megint nem látja a stílus hiányosságait, és esetleg akkor fog rádöbbenni, hogy a tudása nem olyan teljeskörű, mint azt gondolta (mint amikor Szlovákiában az országos kickbox bajnokot halálra verték egy diszkóban -- béke poraira). Az edző egy csomó készséget a másik stílusokban sajátított el, mely készségek talán nincsenek meg abban, amiben edző lett. Viszont edzőként valószínűleg már nem tanítja a korábbi stílusok gyakorlatait, pedig azok nélkül jó eséllyel ő se jutott volna el odáig, hogy edzője lehessen egy stílusnak.

És amikor osztályozgatjuk a stílusokat, megint megfeledkezünk a fejlődésének körülményeiről.

Fejlődési közeg

A megítélési és osztályozgatási kényszerünk abban is hibázik, hogy nem figyeljük meg a stílus kialakulásának, képzési szellemiségének a hátterét. Például legtöbbször azt hallom, hogy a "varázslós" stílusok (ahol mindenféle ködösen extravagáns formagyakorlat és mozdulatok vannak) semmit sem érnek a "jó kis tiszta ökölvívással/kickboxszal/thaiboxsszal" szemben. Ha ez embernek dunsztja sincs a "varázslós" stílusokhoz (mert még kezdő, vagy mert az oktató sem érti), akkor ez így is van. E tekintetben az a kedvenc videóm, amikor egy karatés és egy részeges kungfus áll ki küzdelemre. Bár látszik a részegesen, hogy ügyes és elég jól bírja a pofonokat is, de végül nekem mindig az jut eszembe tanulságként, hogy a karatés srác figyelmes és azt használja, amit az adott helyzetben megfelelőnek vél, míg a részeges srác meg jóval nagyobb figyelmet fordít a stílusának való megfelelésnek, mint a küzdelemnek. Ez pedig majmolás, nem kungfu.

Alapvetően minden iskola alapvetően harcolni igyekszik megtanítani, amire épülhetnek aztán a stílus egyediségei. Persze az alap harci készségek kifejlesztésében is lehetnek egyedi gyakorlatok, de a fókusz akkor is a harci tudáson van.

A harciskoláknak három típusát érzem elkülöníthetőnek: a csatabunyóst, az utcabunyós és a ringbunyóst. Ezek gyökeresen más alapkoncepcióra épülnek. Alapvetően a csatabunyós hagyományok alakultak ki először. (Persze minden falunak megvolt a maga erős embere, a helység kalapácsa, de őket képezték harcra, hanem erősnek/vadnak születtek, vagy kovácsok és ilyesmik voltak.) Ez általában tömeges küzdelmekről szólt, ahol nem lehetett egy ellenfélre figyelni, a csata káoszában körkörös figyelemmel kellett lenni. Mivel általában nem engedhették meg maguknak, hogy csak egy ellenfélre figyeljenek, ezért az ügyeskedés luxus volt, minél gyorsabban kell semlegesíteni, így lehetőleg minden csapás végzetes legyen a másikra nézve, hogy ráfordulhasson a következő ellenfélre. Rablóbandák, karavánok, hadseregek, kolostorukat védő szerzetesek csatáiról van szó. Az ilyen "civilizálatlan" (értsd: nem városi) csatákban teljes természetességgel fordultak elő a hosszú és benga fegyverek is (lándzsa, hosszú bot, kard, buzogány, stb.), melyek kivédéséhez hosszab és szélesebb mozdulatok szükségeltettek. A csatafegyverek és a kaotikus tömegbunyó miatt alakultak ki a hosszú ellépések, a formagyakorlatok ide-oda fordulgató lépései és virtuóz mozdulatai is. Egy ringbunyósnak ezek teljesen értelmetlennek tűnhetnek, de csak azért, mert neki kizárólag egy ellenféllel kell szembenéznie és avval is jól körbekerített szabályok szerint. Ami a szabályokon kívül esik, arra nem kell fölkészülnie, hiszen ha az ellenfél szabálytalansággal próbálkozik, a bíró büntetést ró ki rá. Kíváncsi vagyok, hogy egy nehézsúlyú birkózó vagy K1 versenyző mit szólna, ha csatában kerülne kardos és lándzsás harcosokkal szemben. A mély állások, a határozott és súlyos lépések pedig részben az egyenetlen talaj miatt is van (göröngy, sár, stb.), nem számíthattak egyenesre betonozott utcára vagy élre vasalt és vízmértékkel beállított ring pástjára. Az megint más kérdés, hogy egy ilyen kaotikus közegre szánt harci képzésnek mi aktualitása van a modern világban? Hát ez nagyrészt a stílust oktató mester felelőssége, én azt gondolom, hogy miképp tudja aktualizálni a stílusát, és hogy el tudja magyarázni a stílus kialakulásának okait.

Aztán kialakultak az utcabunyós iskolák, amikor az embereknek már elsősorban városi közegben kellett megvédeniük magukat a sikátori martalócokkal szemben és nem vadonbeli ütközetekben kellett túlélniük. A városban erősebb volt a rendfenntartás és szűkösebbek voltak a terek (keskeny utcák, folyosók, szobák), amik miatt mind a martalócoknak, mind pedig az önvédekezőknek másféle fegyverekhez kellett folyamodniuk: a rendőrökkel szemben könnyebben rejthetőnek, a szűk terek miatt kisebb helyen is akadálymentesen forgathatónak. (Gondoljuk el, hogy önvédelemből egy alabárdot hordunk magunkkal egy lakótelepen, vagy hogy egy rablovics szamurájkarddal próbálna feltűnésmentes lenni... aha, igen.) A fegyverek és a helyszín kisebbé válásával együtt a technikák is spórolósabbakká váltak: a szűkebb és tömörebbek váltak előnyösökké. Érthető, ha a városi környezethez szokva sok "modernebb" iskola (mondjuk a Ving Csun kungfu bármelyik verziója) kicsit elnézően buksisimogató tekintettel viseltetik a számukra pazarlóan széles mozgásvilággal bíró csatabunyós stílusok iránt. És városi környezetben van is alapja ennek, de alábecsülni kár lenne. Minden harciskola leges-legalapvetőbb megszívlelendő tanítása, hogy sose becsülj le semmilyen ellenfelet. Semelyiket. Emlékszünk még pár éve arra a nagyjából tíz éves kisfiúra, aki általában a Blaha Lujza téren kéregetett, aki időnként egy bicskával és torz dühvel próbálta emelni kéregetése sikerét? Egy mokány karatés haverom belefutott és borzasztó rosszul érezte magát, egyrészt mert a kés nem vicces jószág, másrészt a kés ellenére is egy kisfiút látott maga előtt, akit nem akart agyonverni, így inkább ő is jó nagy ívben kikerülte, csak a harcosi hiúsága szenvedett egy kis csorbát, igaz, az is csak önmaga előtt. (Késes ellenfél ellen majdnem minden esetben a küzdelemből kihátrálás a követendő cselekvés, a kés elleni technikák csak akkor használandók, ha semmi más lehetőség nincs. Egy biztos, aki kést ránt emberre agresszorként, azt a továbbiakban tilos emberszámba venni, onnantól kezdve csak egy dolog, ami ellen bármi megengedett.)

Aztán a kialakultak azok az iskolák, ahol a végzetes sérülések csökkentése melletti gyakorlás miatt különböző versenyszabályokat vezettek be, hogy a harcosok megmérkőzhessenek egymással. Ezeknek közönségük is lett természetesen, üzletet is lehetett belőle csinálni, és az iskolát sportként lehetett gyakorolni. Így jöttek létre a még tovább specializált küzdősportok, amiket ringbunyónak neveztem el. (folyt.köv.)

És sokszor valóban lenyomják a ringbunyósok a csatabunyósokat egy-egy elleni küzdelemben, de elfelejtik, hogy közben kirángatták azokat a közegükből, vagyis kicsit olyan, mint az a mese, amikor a róka ebédelni hívja a gólyát és sima tányérban szólgálja fel a levest a gólyának is, aki a csőre miatt miatt így éhkoppon marad. Beszélgettem brazil dzsicussal, aki hetykén mondta, hogy próbálja csak megtámadni őt egy aikidós vagy kickboxos, ő hanyattveti magát lábbal az ellenfél felé és próbáljon meg bármit csinálni. Én meg azt gondoltam, hogy próbáld ezt megcsinálni a belvárosban, kedves öcsém, ami tele van kutyaszarral és üvegcseréppel. Másrészt, ha hanyatvetné magát egy utcai bunyóban, nekem rögtön az jutna eszembe, hogy egyszerűen elsétálnék. Hiszen nekem kényszerem, hogy verekedjünk. Vagy rádobnék rögtön egy nehéz utcai szemetest, vagy egy taverna teraszáról elkapott asztalt, és közben bordán rúgnám azonnali hatállyal. És akkor majd lehet nyafogni, hogy csaltam. Csalt a fene -- nem én akartam bunyózni.

(csata, utcai, ring... plusz katonaság, rendőrség, sport, önvédelem...)

A csatabunyó általában több ellenféllel számol, ahol nyugodtan lehet csatafegyvereket használni (a tárolások sem okoz gondot; lándzsa, kard, hosszú bot), valószínűleg rendezetlen terepen (dzsungel, mocsár, várfal, kolostor) és kaotikus állapotban (nem megengedhető, hogy csak egyetlen ellenfélre összpontosítson, körkörös figyelemmel is kell lenni). Az utcaibunyó szintén több ellenfélről szólhat, szintén körkörös figyelmet igényelhet, a talaj talán kevésbé rendezetlen, viszont a környezet kevésbé tágas (szoba, sikátor, szűk helyek) és fegyverek tekintetében is praktikusságot igényel (könnyen hordható és elővehető utcai jövés-menés közben, szűken mozgatható a szűk terek miatt, és mert az ellenfélnél sem lándzsára kell számítani). Aztán vannak a ringbunyók, ahol két személy közti viadalon van a hangsúly. Régebben ezek is mehettek élesben, hogy egyértelmű legyen, hogy ki volt a jobb, de manapság ez erősen szelídítve lett a civilizáltság miatt (és az üzlet miatt is, hisz egy-egy harcosnak rajongói lehetnek, akiket nem jó megnyomorítani). Szabályok és tiltott dolgok vannak (ami általában csökkenti a valós harci készültséget, hiszen arra nem edzenek), illetve kizárólag egy emberre kell csak figyelni, ami lehetővé teszi a kóstolgatást, ami valódibb bunyóban luxusnak számít (trükközni, ijesztegetni ott is lehet, de akkor azt is nagyon határozott szándékkal, nincs időhúzás, nincs taktikázás, a szándék arra irányul, hogy minél gyorsabban és hathatósabban gyűrjük le az akadályt).

Specialitások és "varázslások"

Akik nem pont egy olyan harci stílust tanulnak, azok általában szeretik froclizni az extravagáns elemeket felvonultató stílusokat. Általában a látványos koreográfiájú kosztümös filmeken keresztül kapunk képet róluk, amikor a főhősük virtuóz flikk-flakkokkal verik rommá egymást. Akrobatikus rúgások, szaltók, bonyolult és egyben kifinomult technikák.

Találkoztam olyan kérdéssel is, hogy mi szükség van még manapság harci tudásra? Mi szükség van ilyen szempontból keresni iskolát? (Balogh Petra...)

• A háborús veterán által ütlegelt ittas faszi bevásárló cekkerekkel...
• Az Astorián amikor két kakaskodó közé ugrottam és löktem szét...
• Amikor villamoson fényes nappal kellett megvédeni egy fiatal lányt valami elmeháborodott erőszakoskodótól...
• Diszkóba ugyan nem járok, ott játszódó történeteket Czibók László videó-csatornáján találhatnak...
• Amikor a Keletinél kellett egy lányt megvédeni az amúgy jogosan bántani kívánóktól (kurva anyázott teli szájjal, később már a hátom mögül is...)
• Amikor a belvárosban egy nyári estén nagy tömegben jöttek a panelből elszökött telepi orkok (Ficak, Majesz, másik brigáddal verekedésük...)

További személyes történeteket összegyűjteni...

---------Piszkozat---------

Amúgy nekem is az a meggyőződésem sokféle harcművészeti iskolával kapcsolatban, hogy idő/figyelem/energia hiányában sok helyen csak azokat az egyediségeket tanítják, amik által különbözik a többi iskolától, így viszont kimaradnak azok az alapok, amiket minden harciskolában tanítani kellene. Ez még mindig nem lenne túl nagy baj, csak ezeket "pótedzésekkel" kellene ellensúlyozni, amihez nem kell szükségképpen a mester drága tanítási idejét rabolni. Kis kitérő: Emiatt is kezdtem bele még év elején abba, hogy ilyen pótló alapedzéseket "tartsak". Itt persze elmondtam mindenkinek, hogy nem vagyok mester, nincs edzői képesítésem, nem is kérek érte pénzt, viszont megtanultam egy csomó gyakorlatot, amit végezhetnek velem együtt. Ezek az edzések azért vannak, hogy megismerkedhessenek alapvető gyakorlatokkal, mozgáskultúrával, hogy ne rögtön egy konkréti iskola spéci technikáival találkozzanak. Aztán ha megtetszik nekik maga az edzésre járás és valami precízebbet is szeretnének hozzá tanulni, akkor tudok segíteni abban, hogy az ő alkatához mérten milyen jellegű iskolát ajánljak. Másrészt meg azért találtam ki ezeket az edzéseket, hogy akiknek van még idejük/energiájuk a "normál" edzésük mellett, annak legyen kik között újraismételni-továbbgyakorolni az alapokat (hiszen ugye a harmadik drágakő a Buddha és a Dharma mellett a Szangha...), esetleg olyan alapgyakorlatokkal megismerkedni, amiket nem is ismert. Eddig sajnos nem jött be, úgyhogy szüneteltetem és más dolgaimra figyelek, aztán majd januártól újra próbálkozok más helyszínen.

Na, de visszatérve az eredeti témára, szóval én is azt látom, hogy a "csillogó" részre van kereslet és éppen ezért azon keresztül válik eladhatóvá egy-egy iskola, miközben a közös alapok elfelejtődnek. Amikor elkezdtem shaolinozni, az akkori tanárom (Polgár László) az alapokat is végeztette a diákokkal. Aztán neki végül némi ellenérzése lett a shaolin szervezettel és kiszállt belőle. Amikor újrakezdtem a shaolint, akkor meg már más volt a tanítási rendszer. Jött a kínai szifu (Shibo), aki nagyjából modern wushuvá alakította át a dolgot. Hiába próbáltam mondani az edzőimnek (már akikkel kapcsolatban álltam), hogy a mindenféle formagyakorlatok gyakorlása önmagában elégtelen, ha nincsenek mellette alapgyakorlatok és páros gyakorlatok is bőségesen. Jöttek az újoncok, akik már csak a formagyakorlat által "tanultak" ütni, de se egymást, se pajzsot, se zsákot nem volt alkalmuk ütni. És olyankor hiába mondja a diáknak az edző, hogy ne törjön meg a csuklója, akkor sem fog rögzülni benne, mert nincs valódi élmény mögötte, amikor fáj, ha töri a csuklóját. Szóval hiába fasza és szeretem a shaolin kungfut is (azt is), azért jöttem el onnan, mert egy hiányos valami lett belőle kishazánkban. És így nehéz megérteni és diákokkal megértetni mondjuk a taicsiban, hogy egy mozdulat mire jó, mert nem tudjuk, hogy mondjuk a "Kapd el a madár tollát" vagy a "Kísérd vissza a tigrist a hegyekbe" nem önálló technika, hanem valamire épülhet rá, egy folyamatnak a része lehet, ha esetleg éppen úgy adódik a küzdelemben. Ha úgy adódik, akkor a begyakorlott reflexek belátása előhozhatja azt a technikát. Talán. De biztos, hogy nem kell erőltetni mindenáron az iskolára jellemző egyedi technikákat. Még a precízebb kungfu filmekben levő mesterek sem mindenáron erőltetik a virtuóz dolgokat. (Persze egy sáskás az igyekszik a felerősített mutató ujjal gyenge pontokat támadni, de nem erőlteti a virtuozitást, amíg nem muszáj.) Szerintem nagyon jó példa erre ez a videó, amikor egy karatés egy részeges kungfussal áll ki bunyózni. Bár látszik a részegesen, hogy ügyes és elég jól bírja a pofonokat is, de végül nekem mindig az jut eszembe tanulságként, hogy a karatés srác figyelmes és azt használja, amit az adott helyzetben megfelelőnek vél, míg a részeges srác meg jóval nagyobb figyelmet fordít a stílusának való megfelelésnek, mint a küzdelemnek:

https://www.youtube.com/watch?v=xOQcJ63vkFE

Szóval a kínai kungfu iskolák virtuóz mozdulatai tovább színesítik az alap harci készségeket, de azok maguk nem alap harci készségek és nem is pótolják azokat. Na jó, talán ezt túlbeszéltem egy kicsit...

Az is baromira ütős, hogy valaki (végre) belsősként is megfogalmazza, hogy akiket mélyebben érdekel a harcművészet küzdelemként is, azok nem is teljesen százasok lelkileg. Ismerek olyan aikido edzőt, aki nem csak bevallja, de hangsúlyozza is, hogy ő Útként használja az aikidot. Ha jön egy új ember, mindig megkérdezi tőle viszonylag rövid időn belül, hogy milyen motivációból jött az ő iskolájába. És ha azt mondja neki az újonc, hogy önvédelem és bunyó miatt, akkor eltanácsolja, de elmondja, hogy nem a motivációt tartja rossznak, csak ezt nála nem fogja megkapni, és általában az aikidonál máshol sem. Ha bunyózni akar, menjen thai boxolni. (Mondjuk szerintem Magyarországon a thai box az rövidnadrágos kick box, legalábbis amit eddig láttam, az kesztyűs ringbunyó volt az élő hagyományok levágásával. Persze lehet, hogy nincs igazam.)

---------

Ehh, ez a formagyakorlatos-spécitechnikás kérdéskör már régóta bögyömben van, és amikor előkerül, nem hagy nyugodni. Valahogy folyamatosan próbálom megrágni ezt. Mester szerintem már nem leszek semmilyen iskolában, de valahogy szeretném azt megírni, hogy milyen félreértések vannak (tapasztalataim szerint) a különböző harcművészetekben és megítélésükben.