Szerelem

Sokan szeretik azt mondani, hogy "idővel a szerelem átalakul szeretetté". Ha a szerelem szó alatt "csak" a szenvedélyes, mámoros érzést értjük, akkor egyetértek ezzel, a szerelem elmúlik. (A buddhizmus alaptanításainak egyike, hogy minden, ami összetett, az múlandó. Murphy lefordította ezt mai nyelvezetre: ami elromolhat, az el is romlik. Majd hozzátette, hogy ami nem romolhat el, az is elromlik.)

Spirituális tanok szerint (akár konkrét vallási irányzathoz kapcsolódik, akár nem) a spiritualitásnak az a lényege, hogy tudjunk valamit kezdeni a túlvilággal és a "paradicsomi állapotból" való kiűzettetéssel járó magánnyal. Ádám és Éva története számomra a következőt jelenti. Beleharapnak a tudás fájának almájába. Ez a tudás azonban nem a bölcsesség tudása, hanem az értelemé. Az értelem az, ami szétválasztja egymástól a világ jelenségeit, majd szavakat alkot rájuk, ami rögzíti, "szentesíti" is a különbséget. Ezért vehették észre azt is, hogy csupaszok. Na, de mi ebben a "bűn", amibe bele lehet esni? Az, hogy jelenség észrevételéhez általában rögtön kapcsolódik egy ítélkezés is: vonzó (amire aszongyuk: jó), nemtetsző (amire aszongyuk: rossz), esetleg semleges. Ádámot és Évát nem egy haragvó emberszerű egyisten taszítja ki a Paradicsom nevű helyről. A paradicsom nem hely, hanem állapot. Az az állapot, ami nem tépi szét a dolgokat (mondhatni, nem töri szilánkokra a tükröt), és nem aggat rájuk szavakat és értékelést. Csakhogy az értelem különválasztja az Ént és a Mást, így rekesztődik ki saját elméje által a Mindenségből. Nem egy isten rosszakaró büntetése az éden elvesztése, hanem az értelem zár minket ketrecbe, és ez szűnteti meg a világ édenként, vagyis szerves egészként való megtapasztalását. (A buddhizmus szerint a szamszára és a nirvána nem más dolog, hanem pont ugyanannak a mindenségnek a másként megélése.) Az egyre erősődő városiasodás is tovább növeli a természettől való távolságot. A külső természettől való elszakadással pedig együttjár a belső természettől való. Emiatt aztán ösztönösen vagy tudatosan, de igyekszünk találni önátadó, én-meghaladó helyzeteket, ami által újra a világ részének érezni magunkat: adrenalin-vadászat (motorverseny, bandzsi-dzsamping, vadvízi evezés, Jackass utánzás), tudatmódosító szerek, világnézetek, művész alkotás, meditáció, testedzés, stb. Igyekszünk oldani az egó szigorú határait, hogy a mérleg nyelvét a szétválasztó értelem túlsúlyából visszalendítse az érzések, intuíció, empátia, egységérzet felé. A flow... Mégis az a tapasztalatom, hogy közben roppant okosak és intelligensek is akarunk lenni, így nem közelítjük és feloldjuk egymásban az ösztönt és az észt, hogy azzal harmóniába hozzuk őket ismét (e két oldal szintézisét nevezem intuíciónak), hanem bambán ugrálunk a két oldal között, mindig hiányolva a túloldalt. Reggelenként serkentő szereket szedünk magunkba (minimum kávé és energia ital), amit aztán esténként szedáló cuccokkal igyekszünk ellensúlyozni, különben nem tudunk aludni.

Persze a szerelem csak egy szó. A "szer" szó eszközt jelent: gyógyszer, írószer, szerszám, szerelő, stb. Talán akkor a szerelem is valaminek az "eszköze", ami által meg lehet valósítani valamit, mint a szertartással. (Aki a szerelembe belemagyarázza, hogy az is egy őselem, azt kupánbaszom. Jelen esetben az -elem csak egy toldalék, az -alomnak a magas hangrendű párja. De igen.) Mi van, ha a szerelem nem csak a mámoros érzést jelenti? Mi van, ha azt is jelenti, hogy általa egy nagyobb tudatossági szint elérését teszi lehetővé, hogy van legalább egy olyan személy, akin keresztül másképp is tudom látni a világot, mint ahogy azt magamtól látnám? Hogy az ember megtanul az ő szívével is érezni, és ezáltal tud kilépni az értelem által keltett énem zártságából? Ha jól emlékszem, Örkény István mondta egyszer, hogy életében két helyzetben tud az istennel találkozni: templomban és szeretkezés közben. Szóval mi van, ha a szerelem nem csak egy múlandó mámoros létállapotot jelent, hanem a teljesség felé tett lépést egy másik személy által, ami akkor is tart, ha a felhők közt járási része már elmúlt?

Talán a legstrapabíróbb "szerelem" (vagyis az ilyen, más személy általi feloldódás), a szülő-gyerek viszonyban tud létrejönni. Egy gyerek önnön puszta lényével képes megmenteni az értelembe veszett felnőttet saját okos önmagától, újra utat képes mutatni neki. Egyrészt ehhez nem feltétlenül szükséges a vérszerinti kötelék, másrészt pedig sajnos a vér szerinti kötelék se mindig biztosítja ezt a feloldódást, ha a szülők makacsul okosak maradnak (vagy neadjisten egy Damien-szerű gyerek születik, de ezt elég kizártnak tartom).

Amúgy meg néha azt hiszem, hogy nem a szerelmi szenvedély rak rózsaszín fátylat az ember szemére, hanem pont akkor látja igazán a másik embert. De mivel a világ nem tökéletes, és mi is tele vagyunk mindenféle hordalékkal, a hétköznapok "bedarálnak", és azt a tiszta képet elkezdi elhomályosítani egy szürke köd. Szóval szerintem pont a szenvedély adja meg a tisztán "látást". Viszont nem tudjuk azt fenntartani, újra és újra belekeveredünk a banalitásba...

Bereményi Géza: Szerelmes dal

Mióta a világ varázstalanítva lett,
mióta minden banális óraszerkezet,

megfejtett világból csak téged nem értelek,
a megfejtett égbolt miattad maradt végtelen.

Mindennek árát mióta jól tudom,
a te értéked messze van, túl a számokon.

Kívánom a tested, csak azt nem érthetem,
minden részéből miért az arcod kell nekem.

Magasba száll a kenyér ára,
ólommal telve a pára,

de azt, hogy téged nem értelek,
hogy is köszönjem meg neked
azt, hogy szeretlek.

Mióta a világ varázstalanítva lett
Csak te maradtál titkos értelmű képzelet

Tested, a gazdag, mindent kínál nekem,
De én csak az arcod, az arcod kívánom végtelen.

Mióta a világ saját eszébe szállt,
te vagy az, akinek nincsen értelme egyáltalán.

Mióta a világ varázstalanítva lett,
végre miattad nincsen értelme semminek.

Mióta a világ titoktalanítva lett,
már mindent értek, egyet kivéve - tégedet.

Négylábú asztal

"A házasság, a férfi-női kapcsolat az négylábú asztal. Bármelyik lába hiányzik, rövidebb vagy hosszabb a többinél, sántít az egész és felborul. Mi ez a négy láb? Az első, hogy az életstílusnak azonosnak vagy legalábbis közelállónak kell lennie. A második: persze, szeretni is kell egymást, el kell tudni fogadni egymást. (Az embert nem lehet trancsírozni, hogy ezt elfogadom belőled, ezt pedig nem. Vagy teljesen elfogadom a nekem nem tetsző részeivel együtt, vagy nem. Egy csomó nőnek tetszik a zabolátlan, vad sajátosságokat mutató férfi, szóval szeretik a "leopárdot". De amikor hozzámennek, elkezdik szelídíteni. És ha jól sikerül a szelídítés, akkor lesz belőle házias juhászkutya. Na, de kinek kell egy juhászkutya, mikor ő a leopárdot szereti? Ez egy nagyon veszélyes játék.) Az asztal harmadik lába a szex. Szexuálisan össze kell stimmelni, nincs mese. Ez nem elhatározás kérdése, ez megint egy olyan rejtélyes kérdése a pszichológiának, mint a szimpátia és antipátia. És a negyedik lába (ahhoz még a mutató ujját is fölemelte Füst Milán), hogy a házasság gazdasági kapcsolat is, el ne felejtsétek. Mert ugyan azt mondják a romantikusok, hogy a nyomor nem öli meg a szerelmet. Ezzel szemben megöli."

Dr.House

Az egyik részben (amikor még nem laposodott el a sorozat) egy ifjabb doktor évődik főhősünkkel:

   "-- De ő valójában nem szerelmes, csak azt hiszi, hogy szerelmes.
    Mire House doki:
    -- Dehát az ugyanaz."

A szellemi és a kapcsolati halál

"Ha [az ember] lemerevíti magát szellemileg, és azt mondja, hogy "ez az én meggyőződésem", "ez a véremmé vált", "ezen nem változtatok", az a szellemi meghalásnak egyik jele. Az illető szellemileg meghalt, már nem megy tovább, nem vesz föl új információkat, hanem lemerevíti mindazt, ami tudásban és meggyőződésében benne van. Ugyanezt gondolom az emberi kapcsolatokról is.
     Egy férfi-női kapcsolat, egy szerelem, egy házasság addig él, ameddig úton vannak, ameddig valahonnét valahová tartanak. És akkor hal meg, mikor már nincsenek úton, mikor csak ismétlik egymást, mikor már csak begyakorolt végszavaik vannak, mikor ugyanazt a helyzetet újra meg újra százszor és hatszázszor megélik változás nélkül, ismétlik minden konfliktusukat, ami az életben előállt. Akkor hal meg a kapcsolat. Ebből a szempontból nem biztos, hogy az az ideális, ha egy kapcsolat nyolcvan évig tart. Egy kapcsolatnak addig kellene tartania, ameddig úton vannak. És amikor már nincsenek úton, szeretettel el lehet köszönni egymástól. Ha ezt nem bírja elviselni, mert fél a magánytól, vagy hogy nem tud újabb kapcsolatot létesíteni, akkor is meghal a kapcsolat, de ő bennemarad egy halott kapcsolatban. Ebből aztán mindenféle bajok, együttélési zavarok lesznek, sokszor gyűlölet. Meg is lehet utálni egy másik embert, akivel folyton ismétli az ember önmagát és önmaga helyzeteit. Tehát azt gondolom, hogy ez a fajta "lassú halál", ez érvényes gondolat lehet a szellemi fejlődés szempontjából, és érvényes lehet egy kapcsolat élete szempontjából is."

(Popper Péter: Gyors élet, lassú halál)